Két év szünet után visszatér a színpadra a kanadai Arcade Fire, nemrég jelentetették be, hogy fellépnek a július 8-a és 11-e között megrendezésre kerülő írországi Oxegen Fesztiválon. A zenekar 2009 januárjában Barack Obama beiktató ünnepségén játszott utoljára, de 2008 eleje óta igazából nem turnézott. Az együttes nyár végén jelenteti meg harmadik, egyelőre cím nélküli albumát, ezzel tökéletesen tartanák azt a hároméves idősávot, amit a második lemez megjelentetésekor is hoztak, hiszen a Neon Bible-ra is ugyanúgy három évet kellett várni a 2004-es Funeral-hoz képest.
Aki nem ismerné zenéjüket, annak röviden: olyan, mintha Bruce Springsteen-t összekevernénk egy depresszívebb Kelly Family-vel. A Kelly Family-re egyébként hangyányit külsőségeiben is hajaz a montreali zenekar, ugyanis hasonlóan sokan vannak benne és hasonló ijesztően furcsa arcberendezéssel rendelkeznek a tagok. Bár az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy nem kedvelem az Arcade Fire-t, inkább csak úgy fogalmaznék, hogy félek tőlük és valamiért állandóan az eszembe juttatják a Vidám Vasárnap című tévéműsort.
Mindezek ellenére el kell ismerni, hogy a kanadai együttes megérdemelten keltett feltűnést 2004-es Funeral című lemezével, hiszen azelőtt senki sem elegyítette így a folk, a stadion rock és a poszt-punk zenei hagyományait. Valamiért úgy hozták össze ezt a fúziót, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és ha esetleg egy nagy fesztiválon kerülnénk közelükbe, ahol az ember körül ezrek tombolnak, akkor teljesen érthetővé válik, hogy ez a zenekar valóban katartikus élményt jelenthet egyesek számára.
Win Butler általában szívszorítóan néz szomorú kutya szemeivel, melyhez kellően érzelmes, enyhén önsajnáltató énekstílus is társul. A frontember introvertáltabb színpadi jelenlétét ellenpontozza a körülötte ugráló, kereplő, hegedülő, furulyázó emberek hada, és e két világ furcsa találkozásából születik meg az az Arcade Fire-életérzés, amit én igazán sohasem tudtam magamévá tenni.
A Roham összművészeti csomópont úgy gondolta, összehozza a város legagyfacsaróbb produkcióit egy két napig dúló fesztivál erejéig.
Egyre messzebb nyúlik a fővárosi szabadtéri partykat szervező brigádok keze, a Tele-Szubjektív most Budapesttől valamivel több mint negyven kilométernyire viszi a bulit.
Ladánybenéék monorierdői fesztiválja nem az a pörgős összejövetel lesz, ahol nem lehet eldönteni, melyik színpadot válassza az ember hajnalban, vagy ahol délben még redbull-spuriban kéne taposni a tűző napon.
Még nincs lekötve minden helyszín, de már lemondtak hármat. Amerikát komolyan megszórják.
Az 1991-ben megjelent Unforgettable…With Love-val érte el legnagyobb sikerét a dzsesszikon Nat King Cole lánya, Natalie Maria Cole, aki hétfőn lép fel Budapesten.
Pink jókora esése rávette a Billboard szerkesztőit, hogy összeállítsanak egy 24-es listát minden idők legdurvább színpadi zakóiból.
Nem koncert ugyan, de kulturális szempontból érdekes eseménynek ígérkezett a szombati Roma Fashion Show, amit a Bánkitó Fesztivál és a Gödör közös szervezésében ejtettek meg szombaton. Hamarosan elérhető lesz az egész felvétel.
Július 26-án jön ki Tom Jones úl lemeze, a Praise & Blame, egyelőre a Killers nélkül. Most belehallgathatsz, eldöntheted, kell-e, veszed-e, töltöd-e
